Hetedik állomás

Jézus másodszor esik el a kereszt súlya alatt

Jeruzsálemi bevonulásodkor "kitágult szívvel és a szeretet édességével" várhattalak, fogadhattalak, teríthettem eléd ruhámat – szívemet. Ó, bárcsak elesésedkor, a keresztúton, eléd teríthetném legalább azt a ruhát, hogy enyhítsen esteden! De csak por, kő, keménység, vér és könny van itt.

Bevonultál – értem,

Elesel – értem.

És nem csupán elesel, de mindannyiszor fel is állsz és továbbhaladsz keresztutadon.

Az alázatos ember, ha elesik, nem csodálkozik. Felkel, beismeri gyöngeségét, és így imádkozik: Uram, add, hogy jobban szeresselek! Ebben állt a sivatagi atyák bölcsessége is: elesek és felkelek, naphosszat, szüntelen.

Amikor nem akarom elismerni gyöngeségemet, amikor nem akarom látni esendőségemet, nem a Te utadon járok. Mennyire kell, hogy elvezess engem létem igazságához! Segíts, Uram, hogy az alázatosság útját az elesés és felkelés dinamikájában éljem, hogy a jóban való haladás a szüntelen újrakezdésben bontakozzék, és épp ezáltal erősödjek meg, a Te keresztutadat szemlélve, a Hozzád való hűségemben, mely a Te hűséged tapasztalatává lesz!

**

Neked ajánljuk, Urunk, betegeink, idős szeretteink fizikai eleséseit – amikor fáj és összetör, megaláz a test erőtlensége.

Eléd hozzuk, Urunk, a testvéri szeretetben való eleséseinket – a fiatalabbak és az idősebbek iránti meg nem értésünket, kritikánkat; a közösségeinkben megmutatkozó türelmetlenséget, értetlenséget, el nem fogadást; a vezetőink iránti neheztelést.

Eléd hozzuk, Urunk, a hivatásunk útján való botlásainkat, elfáradásainkat, fogadalmaink megélésében való eleséseinket.

Eléd hozzuk, Urunk, a ránk bízottakkal kapcsolatos tévedéseinket, helytelen ítéletet, szeretetlenséget.

Eléd hozzuk, Urunk, amikor gondolkodásunkban, vélemény-nyilvánításunkban, a világhoz való viszonyulásunkban esünk távol értékeinktől.

Köszönjük, hogy Te vagy az oltalom és Te vagy az irgalom, Te vagy a fölemelő, s végül magadhoz emelő Szeretet!