Németh Emma SSS: A Szentlélek keresztsége

"Aki nem nyeri el a Szentlélek keresztségét, az […] vessen magára." (Farkas Edith, 1909)

Katolikus családban nevelkedtem. Egyetemistaként vált kérdéssé, hogy számomra a hit csak mintakövetést jelent-e vagy én magam is hiszek Isten létezésében. A mellette meghozott felnőtt döntésemet a Közgazdasági Egyetemen tanult marxizmusnak köszönhettem. Egy szentmise közben ismertem fel, hogy a materializmus alapvetése – a "kezdetben volt az anyag" – legalább akkora hitet igényel, mint a János-evangélium prológusa. Így aztán az evangélium mellett döntöttem, de Istennel személyes kapcsolatom nem volt.

1977-ben egy évfolyamtársamtól hallottam a Szentlélek-keresztségről és az ismeretlen nyelvek adományáról. Biztos voltam abban, hogy szektába keveredett, és próbáltam visszatéríteni a helyes útra. Nem sikerült. Ellenkezőleg. A kisközösségből, ahova jártam, egyre többen kerültek kapcsolatba a karizmatikus megújulással. A vezető atya Mátraverebélyen volt plébános, és mi elmentünk hozzá egy lelkigyakorlatra. A közösség karizmatikus tagjai imádkozni akartak azokért, akik még nem kapták meg a Szentlélek-keresztséget. Én azért imádkoztam, hogy erre ne kerüljön sor. Az Úristen meghallgatta a kérésemet. Már a vonatra készülődtünk, és csak annyi időnk volt, hogy hálát adjunk a lelkigyakorlatért. Ebben a hálaadásban hallottam először nyelveken való imát. Olyan ereje volt, hogy azt éreztem, ebből nem maradhatok ki, ez nekem is kell.

Hazafelé a vonaton kiolvastam Dennis és Rita Bennett A Szentlélek és te című könyvét, és alig vártam, hogy mehessek a karizmatikus közösségbe. Olvastam a Szentírást, különösen is az Apostolok Cselekedeteit és Pál apostol leveleit, életgyónást végeztem és 1978 pünkösdjén végre részesültem a várva-várt Szentlélek-keresztségben.

A Szentlélek ajándékaként átéltem az Istennel való személyes találkozás örömét, és megkaptam a nyelvek adományát. Hajnalban értem vissza a kollégiumba, ahol a paplant a fejemre húzva imádkoztam tovább. Alig tudtam abbahagyni Isten dicsőítését.

Nemcsak ez a hetekig tartó öröm volt a Szentlélek-keresztség gyümölcse. Az Isten valóságának, jelenlétének megtapasztalásával megváltozott a viszonyom az egyházhoz, a szentségekhez is. Az evangélium többé már nem volt holt betű, ami valamilyen múltban történt eseményről tudósít, az egyház pedig egy egyszerű szervezetből az Istennel való találkozás és a misszió helyévé vált. Már nem volt fontos, hogy a szentmisét ki mutatja be, milyen a prédikáció, hiszen a Krisztussal való találkozás volt a lényeg.

Mindenkinek el akartam mondani, hogy Jézus él, szeret, és a Szentlélek ma is működik az egyházban és a világban. Ekkor született meg bennem a döntés, hogy életemet egészen, "véglegesen és visszavonhatatlanul" Istennek adom. Kértem Őt, mutassa meg, mi történjék ezután. Azt, hogy ez a szerzetességet, konkrétan a szociális testvérséget jelenti, csak öt év múlva értettem meg.

Az Úristen kedvessége, hogy olyan közösségbe vezetett, amelyben életünk értelme és célja a Szentlélekben gyökerező élet, ahol a Megszentelő Szeretet küldetésében járhatunk, és amelynek már a Szociális Missziótársulatig visszanyúló gyökereinél is fontos érték volt a Szentlélek-keresztség, ahogy ezt az alapító, Farkas Edith 1909–1911 közötti Szentlélek-konferenciái tanúsítják.

Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír

(Németh Emma SSS írása a Vigilia júniusi, "Globális pünkösdizmus és pünkösdi tapasztalat" tematikájú számában olvasható.)